1.Helikopter

A helikopter forgószárnyú repülőgép, olyan repülőszerkezet, amelynél az emelkedéshez szükséges felhajtóerőt és a vízszintes irányú haladáshoz szükséges vonóerőt (általában belső égésű) motorral hajtott, függőleges tengelyű forgószárny (rotor) adja. A forgószárny általában 3 vagy 4, aerodinamikai szempontból optimálisan kialakított profilú lapból áll. A lapátok állásszögének változtatásával, illetve a rotor fordulatszámának változtatásával szabályozható a vonóerő (a felhajtóerő), a gép süllyed, emelkedik, esetleg lebeg, a rotor síkjának döntésével pedig tetszőleges irányban repülhet. A helikopter kormányzása bonyolult művelet, általában egyel több kormányszerve van, mint a merev szárnyú repülőgépeknek és az egyes kormányszervek hatása egymástól nem független, az úgynevezett egyesített vezérlőkar lehetővé teszi a rotorlapátok állásszögének, a hajtómű teljesítményének és a rotorfordulatszámnak az egyidejű koordinálását. A helikopter lehet egyrotoros, ez esetben egy a főrotor tengelyére merőleges tengelyű farokrotorral kell a főrotor forgatónyomatékát kiegyenlíteni. Koaxiális rotoros elrendezésnél két közös tengelyű, de ellentétes forgásirányú forgásszárnya van, ez esetben nincs szükség nyomatékkiegyenlítésre. Ez érvényes, ha két, egymás mellett vagy egymás mögött elhelyezett rotor van (úgynevezett tandem elrendezés). Az ellentétes forgásirányú rotorok ellensúlyozzák egymás hatását. A helikopterek vízszintes irányú sebessége korlátozott, hatótávolságuk meglehetősen kicsi, de különleges tulajdonságaik(helyből fel- és leszállás, előre-, hátra- vagy oldalirányú repülés, lebegőképesség) különleges felhasználásra teszik alkalmassá őket (főként katonai alkalmazásuk elterjedt, de jól használhatók mentőszolgálatban, rövidtávú utas szállításra a repülőtér és a belváros között, a közlekedésrendészetnél, nagy terhek magasba emelésére). Ezeknek a tulajdonságoknak köszönheti fennmaradását és töretlen fejlődését, miután az aerodinamikai elmélete, a szerkezeti anyagok és a gyártási technológiák olyan fejlettségi fokot értek el, hogy legyőzhetővé váltak a bonyolult hajtómű-szerkezet, a dinamikai instabilitás, a nagy igénybevétel okozta aerolasztikus jelenségek miatti nehézségek. Ezek olyan mértékűek voltak, hogy a helikopterek gyakorlati megvalósítása és széles körű elterjedése mintegy 40 évet késett a merevszárnyú repülőgépek üzembeállításához képest. A helikopteres repülés fogalma már a középkorban foglalkoztatta a tudósokat, művészeket. Leonardo da Vinci tervrajzai között található egy különleges kialakítású forgószárnyú gép modellje (természetesen nem épült meg). A gőzmotorok és a belső égésű motorok feltalálása után a 19. század végén indult meg az intenzív kutató-fejlesztő és kísérleti munka, melynek részese volt pl. Asbóth Oszkár, Lomonoszov, Sikorsky, Papin. Tevékenységük számos értékes elméleti, konstrukciós és technológiai eredményt hozott. Végül az első hitelesen dokumentált, stabil, megismételhető helikopteres repülést a német Focke által tervezett Fw-61 típusú helikopter hajtotta végre 1936-ban